A kert, ahol gyerekek is laknak
Nagyszüleim szépemlékű kertje...
Gyerekkorom tündérmeséit Kunszentmártonban éltem.
Nagyapám, nekünk gyerekeknek a kert sarkában létrehozott egy helyet,
ahol a nyaraink legnagyobb részét töltöttük.
Ez a hely volt az unokák közösségi életének legfőbb színhelye.
Gyümölcsfa nélkül hiányos a kert
Amikor 2006-ban megvettük azt a területet, ahová aztán négy év elteltével fölépítettük a házunkat,
első dolgom volt fákat ültetni a telekhatárra. Jó nagy terület állt rendelkezésünkre, lévén tanyasi életre
terveztünk berendezkedni, ezért olyan fákat ültettem (Tilia, Gleditsia, Ulmus, Acer), melyek végül
hatalmasra nőnek. Kimaradtak azonban a felhozatalból a gyümölcsfák.
Teljesen másként gondolkoztam akkoriban.
Visszacsengnek bennem azok a kifogások, melyeket még manapság is hallok időnként: a gyümölcsfákkal csak a gond van.
Pedig ez nagyon nem igaz!
A kert, akárcsak a ház belső terei, szintén az otthonunk része. Az otthon az a hely, ahol biztonságban
érezzük magunkat, ahová jó megérkezni, ahová vissza-vissza lehet vágyódni. Az igazi otthon meleg,
barátságos, kellemes légkört áraszt.
Úgy vélem, amikor az otthonra gondolok, még ha nem is teljesen így létezik a valóságban,
ez az elképzelés lengi körül.
Egy házban, ahol kisgyermekek is laknak, a gyermekeink kedvére teszünk, ha ültetünk fákat, amire
föl tudnak mászni, a fantáziájukat tudják nyitogatni. De az is nagy élmény, amikor fára mászás
közben egy-egy gyümölcsöt is le tudnak szedni és azon nyomban meg is ehetik - mosás nélkül.
A gyerek a kert szerves része úgy, ahogy a felnőtt ember is. Az egyikük az alkotó, míg a másikuk
az élvezője, ugyanakkor a természet rendjének (nem iskolapadban) megtanulása.
Márpedig ez a fajta tanulás ráébreszt bennünket arra, bármennyire is törekszünk elszakadni
gyökereinktől, akármilyen messzire is fejlődünk a technológiai vívmányaink során, a természet léte
nélkül nem sokra megyünk. Ennek a különleges rendszerben és egyensúlyban mozgó világnak a
megismerése rávilágít arra, kik is vagyunk valójában.
Nagyszüleim tündérkertje
No, de térjünk vissza a kertbe, ahol gyerekek is élnek.
Gyerekkorom tündérmeséit Kunszentmártonban éltem. Nagyapám, aki jogász emberként végzett, -
bár könyvelőként dolgozott - mély érzésekkel kapcsolódott a kertjéhez. Nekünk, gyerekeknek a kert
sarkában létrehozott egy helyet, ahol a nyaraink legnagyobb részét töltöttük.
Ez a hely volt az unokák közösségi életének legfőbb színhelye.
Miközben mi, a téglákkal egyszerűen, szárazon körberakott homokozóban ártatlan homokvárakat
építettünk, majd minden tiltás ellenére az éj leple alatt feltöltöttük a várárkokat csörgedező vízzel,
és másnap a csata során összedőlt építményeink maradványaiba a nyári hőségtől menekülve belehemperegtünk.
Ezeket a gyermeki csínytevéseket valamiféle közösségépítésnek lehetett tekinteni a szüleinkkel, ám
eleink mindezen ötleteinket kevéssé díjazták.
Végül sorfalat kellett állnunk a kert gyepén, - melyet nagyapám gyeptéglákból rakott le nagy
gondossággal és olyan puha volt a talpunk alatt, mintha vastag szőnyegen jártunk volna
- és ott, a hideg kútvíz „büntetésétől” áztatva kellett emberi formát öltenünk újból.
Ez volt az örömünk ára, de örömmel fizettük meg még jó néhányszor.
Ebben a kertben a szomszéd ház közvetlenül a telekhatárra épült és mivel a napsugarak
nem érték a teljes nap folyamán, erre a helyre hosszú málnasor került.
Mennyire szívesen húzódtunk bele, bújkáltunk a szúrós tövek között, és csipegettük
a hatalmas, édes málnaszemeket.
Nagyanyám kiült időnként és hosszas türelemmel, kis zománcos edénybe szedegette a gurulós málnaszemeket,
melyre bennünket nem annyira tudott rávenni. Mi valamennyi szemet ha leszedtünk, az azon nyomban el is tűnt a szánkban.
A nyár teltével érésnek indult a szőlő és volt alkalmunk még a hamvaskék, nagyszemű ringlóból is szedni.
Az utcáról zörögve nyíló nagy, zöld vaskapun belépve az „L” alakú ház szinte a bejárattól azonnal szőlőlugassal fogadott.
Bal oldalon a bejárati utat az utcai kerítéshez lefutó kerttől választotta el, a másik oldalon viszont, ahol a
veranda kezdődött - vélhetően az árnyékolást segítendő-, szintén szőlőnek volt drótból kifeszített támrendszer kialakítva.
Ez a lugas végigkíséri a mai napig is a ház vonalát, egészen a kert hátsó végéig.
Mivel azonban a ház mellett van egy széles tornác, ezért az a lugas a tornác mellett helyezkedik el.
Nagyapámat gyakran láttam a szőlővel való bíbelődés közben, amint permetezte vagy nyáron a zöldmunkákat végezte.
Gyönyörű ez a szőlőlugas! A nyári ottlétünk alatt még csak kacéran hunyorogtak a fürtökről a szemek,
de hozzájuk nyúlni még nem volt szabad, pedig mi, gyerekek már akár félig éretten is versengtünk
volna egy-egy édesebb bogyó után.
Hanem a nagy, zöld kapuval szemben egy buxussal (puszpáng) két oldalra ívelő ágyás fogadott, a négy
oldalán egy-egy rózsalugassal. A kiemelt ágyás közepén bokorrózsák és más évelő dísznövények fogadták az érkezőket.
A kerti utakon tovább haladva a díszes kertrészlet mögött, előbb szintén szőlővel határolt zöldségeskert
következett, majd egy hatalmas orgonabokor sor (kiváló búvóhelyekkel) választotta el a hátsó részt, mely
mögött a testünkről gyakran lemosakodott sáros vízzel öntöztük nagyapám mohapuha gyepét.
Ez a kert bár mai szemmel látva nem mondható nagynak, mégis, minden korosztály és érdeklődő számára
nyújtott lehetőséget a kikapcsolódásra.
Mivel leginkább a nyári hónapok közül töltöttünk néhány hetet ebben a tüneményes, ám hatalmas polgári
jellegű, vályogból épült, fapadlózatos házban, inkább csak a nyári hónapok gyümölcseivel találkozhattunk.
Nagyapám leleményére legyen írva, a műhelyében vékony fa lapokból dobozokat épített, melynek a tetejét
szükség szerint le tudta zárni kis szegekkel.
Ősszel, mikor a későn érő gyümölcsök és zöldségek kezdték ontani terméseiket, nagyapám
újságpapírral gondosan bélelt dobozaiban hozta a postás Kunszentről Debrecenbe a legkülönbözőbb
terményeket, melyek aztán mosást, hámozást, főzést követően dunsztos üvegekbe vagy
fagyasztó ládába kerültek.
Az értékes vidéki kertek így látták el hajdan a városi népeket gyümölccsel, zöldséggel.
Ezek a gyerekkori emlékek bevésődtek a tudatomba és még akkor is motoszkálnak bennem, amikor nem is gondolok rájuk.
Minden pillanatomban meghatározzák az életemet.
A talajból a táplálékunkba kerülve azonban komoly egészségkárosító hatása van!
A bejegyzésem a Biokultúra 2021.4. számában található cikk alapján készült.